Látogatóban Juhász Endre egykori Sztehlo-gyereknél
Hetvenötödik születésnapját ünnepelte márciusban Juhász Endre, a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat Sarepta-otthonának lakója, a fogyatékkal élők közül az utolsó Sztehlo-gyerek. A mozgásában születése óta erősen korlátozott férfi az intézmény lelki motorjának számít. Istenhez, Jézushoz fűződő viszonya valóságos és mély – a vele töltött idő alatt kirajzolódott, ahogyan egy segítségre szoruló ember másoknak segít a hite által.
A Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat Sarepta-otthonának budapesti Máriaremetei úti épületénél Kiss Erika gyógypedagógus fogad minket az udvaron. Közben taxi gurul be az udvarra, a sofőrjét láthatóan jó ismerősként üdvözlik. „Ő szokott minket hozni-vinni, most éppen hozott valamit az otthonba. Nagyon helyes ember, gyakorlatilag hozzánk tartozik. Nagyon jól tud alkalmazkodni a fogyatékosokhoz, idősekhez, nemcsak szállít minket, de sok minden másban is segít nekünk” – kapunk Erikától szívet melengető bepillantást abba a helyzetbe, amikor a másokat segítő embereket is segíti valaki.
Elindulunk a 2016-ban átadott otthon bejárata felé. Két szinten négy lakóegységben jelenleg negyvenheten laknak itt. Köztük van a hetvenöt éves Juhász Endre is, aki a Sarepta fogyatékkal élő lakói közül az utolsó Sztehlo-gyerek. Társai Papának szólítják, ami utal arra, hogy ő az otthon rangidős lakója. Erikától megtudjuk, hogy a lakók közül többen is gyakorolják a hitüket, részt vesznek az alkalmakon, követnek szokásokat, Endre azonban mély hitű ember, és meg is vallja a hitét.
Közben egy lány odalép Erika mellé. Megöleli, és átad neki egy papírt, amelyre a pedagógus nevét írta. „Ez a kontaktus, hogy megölelt, óriási dolog, ugyanis Kelly erősen autista. Nem jellemzője az autista embereknek ez a fajta szeretetmegnyilvánulás, Kelly sem volt ilyen a kezdetekben” – meséli a szakember, majd belépünk az épületbe.
Kiválasztott ember és ige
A 10-es szoba felé vesszük az irányt, ahol a súlyos központi idegrendszeri sérüléssel született, mozgásában korlátozott Juhász Endre már izgatottan vár minket. Mivel a szavakat még nehezebben formálja, mint korábban, a beszélgetésben barátai lesznek segítségünkre: Julika és a szobatárs, Valovics Lajos. Ő 1985-ben került az otthonba. A falon található oklevél tanúsága szerint maga is segítséget nyújt másoknak, ezért az egyház diakóniai bizottsága 2016-ban neki adományozta az Év Önkéntese díjat.
„Tegezz” – mondja Endre, ezzel is közvetlenebb légkört teremtve a beszélgetéshez. Az intézménybe hatvanhét évvel ezelőtt, 1956. április 3-án vette fel az otthon akkori vezetője, Sztehlo Gábor, akit Juhász Endre csak Gábor bácsiként emleget, és aki olyan volt számára, mintha az apukája lett volna.
Az ágya feletti fatáblán Endre kedvenc igeszakaszát olvassuk: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. (Zsolt 121,1–2)”
Megkérdezzük, miért ezt az igét választotta, mire azt mondja, úgy érzi, inkább az ige választotta őt. Hogy az élőszóban magát nehezen kifejező férfiban milyen tartalmas, mások számára is hasznos, bizonyságtevő gondolatok ébrednek, arról írásban mások által lejegyzett formában is meggyőződhetünk. 1966-ban, tizennyolc évesen például így fogalmazott: „Sokat gondolkodom a magam és más emberek életén. Miért vagyok én béna, hogyan lettem ilyenné. Miért nem tudok én olyan szépen, folyékonyan beszélni, mint más emberek. Néha-néha elfog a keserűség, már azt is gondoltam, hogy nincs is kedvem élni, de ez ritkán van. Tudom, hogy azért élek, mert Isten megteremtett, és Ő akarja, hogy én éljek ezen a világon. Az Úr akarja, és én mindig igyekszem, hogy teljesítsem az akaratát. Én a világot nagyon szépnek látom, jókedvem is van, ha öröm ér.”
„A te kezedben van…”
Az evangélikusok gyakran találkozhatnak Sztehlo Gábor nevével. Intézmények viselik, emléktáblák őrzik a nevét, most pedig egy olyan emberrel beszélgetünk, aki apjaként tekintett a gyermekmentő lelkészre. Ezért is vagyok kíváncsiak vele kapcsolatos személyes történetekre.
Elsőként nem éppen a legvidámabb emlékek jönnek elő: miután bekerült a Sareptába, két hónapon keresztül kiabált Gábor bácsinak, hogy haza akar menni – meséli Endre. De nem ment haza, így most betekintést engedve a korabeli viszonyokba, elmondja, hogy a Bátori utcai épületben lévő szobájából a mosodára nyílt kilátás, ezért láthatta, amikor Sztehlo Gábor egész éjszaka kézzel mosta a ruhákat és a rongypelenkákat.
Történt ez abban az épületben, ahol Sztehlo Gábornak emléktáblája van, s amelynek 2020-as megkoszorúzásakor Juhász Endre így fejezte ki háláját, és tett tanúbizonyságot Istenről:
„Köszönöm Gábor bácsinak, és köszönöm minden eddigi igazgatónak, amit értünk, lakókért, a gyülekezetért, azt itt dolgozókért tettek. […] Kívánom Buda Annamária igazgató asszonynak, Labossa György lelkész úrnak, és kívánom minden munkatársnak, hogy megkapják a támogatást, az erőt mindennapi munkájukhoz. Azért, hogy őrizhessük a hagyományokat, és gazdagíthassuk Gábor bácsi és a többi igazgató örökségét. […] Egyedül én vagyok még itt a valahai Sztehlo-gyerekek közül. Te tudod, Uram, hogy mikor akarsz hazavinni. A Te kezedben van az élet. Áldd meg, Uram, a gyülekezetünket, áldd meg a közösségünket, és áldd meg mindazokat, akik szolgálatot végeznek. Ámen.”
Korábbi beszélgetéseiket felidézve a barát, Valovics Lajos hozzáteszi: mielőtt 1961-ben Sztehlo Gábor Svájcba utazott – ahonnan életében már nem tért vissza –, négy gyereket konfirmált, köztük Juhász Endrét is.
Elfogadva Isten akaratát
A konfirmáció nemcsak egy hivatalos megerősítést jelentett Endre életében, hanem, mint Kiss Erika szavaiból kirajzolódik, ő valóban erős hitű ember: „Nem telepszik rá senkire, de ha valakiben érzi a fogékonyságot a kommunikációra, ha megtalálják a hangot, akkor annak szívesen beszél a hitéről. És nemcsak a társainak, de nekünk is, nekem is. Volt olyan, hogy én haragudtam valakire, de Endre végtelen bölcsességgel, türelemmel és megértéssel intett arra, hogy bizonyos dolgokat el kell fogadni, és majd az Úr helyre teszi, amit kell. Van mit tanulni tőle, és valóban, nemcsak szavakat mond, hanem belülről fakadó, mélyen megélt gondolatokat tud átadni. Endre szolgálatot végez idebent. Imádkozni is szokott, mégpedig elég hosszan, de a többiek mindig végighallgatják, és valóban figyelnek rá. Gregersen-Labossa Györggyel, intézményünk lelkészével arról beszélgettünk, hogy nem tudhatjuk, az Endre által elmondott imák szavait ki és hogyan értelmezi, talán nem mindenki gondolkodik konkrétan Istenről, Jézusról, de az érzések, a rezgések ott lehetnek a lelkükben.”
A jelenlegi otthonául szolgáló új épület felszentelésekor, 2015. szeptember 20-án Kiss Erika olvasta fel Endre gondolatait. Zárósoraiból kiderült: egyre gyakrabban gondol arra, hogy szívesen hazatérne Istenhez, mert úgy érzi, már elkészült erre, azonban mint fogalmazott: „Az Úr valami miatt mégis azt akarja, hogy maradjak. Nekem pedig, amit Ő akar, az fontosabb, mint amit én szeretnék. Ezért maradok, amíg kell.”
Mi is maradnánk még Juhász Endre társaságában, de a ház napirendjét tiszteletben kell tartanunk, a beszélgetéshez lehetőségünkre álló szűk egy óra letelt. Azonban ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy megértsük, vagy sokkal inkább átérezzük: Juhász Endre, a Sarepta fogyatékkal élő lakói közül az utolsó Sztehlo-gyerek, aki egész életében segítségre szorult fizikai értelemben, másoknak segít lelki erősödésben, mint egy tanítvány, aki életét átadta Krisztusnak. Ahogyan Jézusé vagyok című versének utolsó versszakában olvashatjuk:
Légy hű mindhalálig,
ezt mondja urunk, Jézus.
Bennem hívő, bízó lélek,
áldást osztva keresztfáig.
Jézus, Jézus, én életem,
kegyelmedben, ó, részeltess.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. április 16–23–i 88. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.